54

Eziónak úgy tűnt, hogy húsz hosszú év telt el. A táj ismerős volt, és óriási karomként nőtt ki belőle az immár megszokott maszjafi vár. Kapujától nem messze három orgyilkos ült egy lobogó tábortűz mellett...

Az orgyilkosok arcáról le lehetett olvasni, hogy megkeseredtek legszebb álmaik. Halk, fáradt hangon szóltak egymáshoz.

— Állítólag álmában sikoltozva hívja apját, Ahmed Szofiánt — mondta az egyikük.

Egy másik keserűen nevetett.

— Szóval az apukáját hívja, Dzsemál? Micsoda nyomorúságos egy ember ez az Abbász.

Arccal a tűz felé fordultak, így eleinte nem vették észre a sötétben közelítő csuklyás öregembert, fehér köntösben.

— Nem a mi dolgunk ítélkezni felette, Teragani — mondta a második hűvösen.

— Már hogyne lenne az, Tazim — vágott közbe Dzsemál. — Ha a mentorunk megőrült, tudni akarok róla.

Az öregember a közelükbe ért, és immár felfigyeltek rá. — Hallgass, Dzsemál! — mondta Tazim. Majd az újonnan érkezőhöz fordult. — Masa’il kher.

Az öregember hangja száraz volt, mint egy halott falevél.

— Vizet — mondta.

Teragani felállt, és átadott neki egy kis kulacsot, miután megmártotta a mellette lévő víztartóban.

— Ülj le. Igyál — mondta Dzsemál.

— Köszönöm szépen — mondta az öregember.

Amíg csendben ivott, a többiek nézték.

— Mi szél hozott erre, öreg? — kérdezte Tazim, miután a vendég csillapította szomját.

Az idegen elgondolkodott, mielőtt megszólalt.

— Sajnáljátok Abbászt, de ne űzzetek gúnyt belőle! Szinte egész életét árvaként élte le, a családja után maradt szégyenben.

Tazim megdöbbent ettől a kijelentéstől, de Teragani csendesen elmosolyodott. Az öregember kezére pillantva látta, hogy hiányzik a bal keze gyűrűsujja. Hacsak nem valami hihetetlen véletlenről volt szó, ez az ember orgyilkos. Teragani lopva a ráncos, komor arcra nézett. Volt benne valami ismerős...

— Abbász azért éhezi kétségbeesetten a hatalmat, mert tehetetlen — folytatta az öregember.

— De hisz ő a mentorunk! — kiáltott fel Tazim. — És ellentétben Al Mualimmal és Altaïr Ibn-La’Ahaddal, ő sosem árult el minket!

— Badarság — mondta Teragani. — Altaïr nem volt áruló. — Az öreg arcát fürkészte. — Altaïrt... igaztalanul űzték el.

— Te nem tudod, mit beszélsz! — háborodott fel Tazim, majd felpattant, és gyors léptekkel eltávolodott a sötétben.

Az öregember csuklyája alól Teraganira és Dzsemálra nézett, de nem szólt semmit. Teragani ismét az arcát fürkészte. Nagyrészt eltakarta a csuklya, de a szemét nem fedte el. És Teragani észrevette, hogy ruhájának ujja nem takarja el teljesen egy rejtett penge tokját.

— Te... te volnál az? — szólította meg óvatosan. — Hallottam híreszteléseket, de nem hittem nekik.

Az öregember halványan elmosolyodott.

— Jó lenne, ha beszélhetnék Abbásszal. Rég nem találkoztunk.

Dzsemál és Teragani összenézett. Dzsemál mélyen beszívta a levegőt. Elvette az öregtől a kulacsot, újra megtöltötte, és tiszteletteljesen nyújtotta neki vissza. Nehezen találta a szavakat.

— Ez lehetetlen. Abbász mostanában aljas fedajin harcosokkal tart minket távol a vár belsejétől.

— Ma már a harcosok fele sem igaz orgyilkos — tette hozzá Teragini. Majd rövid szünet után kimondta: — Altaïr.

Az öregember elmosolyodott, és szinte észrevehetetlenül bólintott.

— De látom, hogy az igaz orgyilkosok... valóban igazak maradtak — mondta.

— Sokáig voltál távol, mentor. Merre jártál?

— Utaztam. Tanultam. Sokat tanultam. Pihentem. Kihevertem a fájdalmat, és megtanultam együtt élni a veszteséggel. Azt tettem, amit bárki más tett volna az én helyemben. — Elhallgatott. Amikor újra beszélt, a hangneme kicsit megváltozott. — És felkerestem alamuti testvéreinket.

— Alamut? Hogy megy a soruk?

Altaïr a fejét ingatta.

— Végük van. Hulagu kán mongoljai lerohanták őket, és elfoglalták az erődöt. Elpusztították a könyvtárat. A mongolok sáskahadként haladnak egyre nyugatabbra. Egyelőre az egyetlen esélyünk megerősíteni a jelenlétünket itt és nyugaton. Itt kell erősnek lennünk. De talán mostantól nem a Maszjafhoz hasonló erődökre, hanem az emberekre kell támaszkodnunk.

— Valóban te vagy az? — kérdezte Dzsemál.

— Csend! — ripakodott rá Teragani. — Nehogy megöljék!

Dzsemál hirtelen feszültté vált.

— Tazim! — kiáltott fel aggodalmaskodva.

Teragani elmosolyodott.

— Tazim csak ugat, de nem harap. Semmit sem szeret jobban az egész világon, mint csak a vita kedvéért ellenkezni. És ő is kedvét vesztette, akárcsak mi, amitől még inkább elromlott a hangulata. Egyébként is, itthagyott minket, még mielőtt a lényeg elhangzott volna! — Altaïr felé fordult, immár semmi nyoma sem maradt korábbi csüggedésének. — Nyilvánvaló, hogy tennünk kell valamit.

— Nos, akkor hol kezdjem? — kérdezte az öregember.

Dzsemál ismét Teraganira nézett. Mindketten felálltak, és a fejükre húzták a csuklyájukat.

— Velünk, Altaïr — mondta.

Altaïr elmosolyodott, és ő is felemelkedett. Úgy kelt fel, mint egy öregember, de mihelyst talpon állt, kihúzta magát.